Így most mondhatom,
még mindig feledni nem tudom.
Azóta is ahányszor hallom,
emlékek, bánat, a halálom.
Mindig tudtam ő az erősebb,
mindig is éreztem ő legyőzhet.
Ha említik nevét, száz sebet tép,
ha hallom hangját, a bánat felém lép.
Az a tőrt, mit sokszor mellkasomba döf,
az a tör, sebekben és bánatban nőt.
Hiába öltök magamra vastag páncélt
tekintete mindent szét tép.
Hiába menekülők, mindig utolér,
kelepcébe csal, gyengeség!
Újra és újra csata mezőn állok,
S kardommal nem talállak.
Jobb ha én innét félre állok,
s ha céloz hagyom, hogy eltaláljon.
Megengedem neki, hogy ontsa ki,
mind azt ami életben tartott eddig.
Ontsa ki életét, ontsa ki a remény vérét,
csurdogáljon fekete gyászos könny az arcán,
és ne peregjen le róla semmi érzelem,
és akkor, majd elveheti az életem.