Dörög az éj leple alatt az ég,
villámokat nem szór szerte szét;
és ahogy az eső megered,
fel ásztatja a régi sebeket.
Kinyílnak mint a lángvirág
dúdolja az éjnek végszavát.
Óh, ősi szikla partok,
Ugrik le a magasba..
Kapaszkodik a reggeli napfénybe
nyár lanka szelébe és várja..
Hogy elhagyja a bordóvörös,
míg megszólal a Kuvik madár.
Viharba a vizek tükre táncot jár
és kékből fekete lesz az enyészet.
Nem utolsó sorban szépen eltemet,
miközben kiszívja a lelkedet.
Az egekből lehullnak a fények,
onnan nézz a háosz sötétség.
Megreped a bőrkéreg
és elmúlnak a szépek.