Lassacskán egy fájó emléké válunk,
hamarosan nem emlékszel majd rájuk.
Eltűnünk az élet sűrű ködjében,
ami majd elrejt egy kicsit a szívedben.
Hazug-álnok tett következtében
elhagytuk egymást, mint alma a faját.
Pedig mi együtt vagyunk egészek,
csak mi ketten az égész életben!
Hibáztunk mind ketten.
Tévedés volt elhinni,
azt a sok esztelenséget.
Beivódót, mint valami méreg.
Lassacskán fakó emlékként tekintesz vissza
egy lányra, kit elvesztettél egy hazug viharba.
Ki szívét adta, kinek te is adtad,
ki akarta a jót, kit mégis becsaptak.
Hatalmas a káosz, a fájdalom,
nem vigasztal semmilyen kedves szó.
Nincsen már semminek értelme,
mind elveszett az években.
Ha akarnánk se lehetne már tenni a múlt ellen,
de mindent megadnék ha küzdhetnék ellene.
Hamarosan késő lesz már mindenhez,
hamarosan csak egy képről emlékezhetsz!
Lassacskán elmúlik a fájdalom,
feloszlik a köd is, megjön a nyugalom.
Akkor már csak fakó emlékként
tűnik majd fel egy alkonyon.
Csak rossz emlék lesz, amit elfelejtesz!
De fel a fejjel mindig lesz ki szeret!
Lesz majd valaki aki eltünteti az emlékem,
s újat szebbet add majd helyebe neked!