Elködösíti az elmém a fájdalom, a kín.
Nincsen már miért tovább itt maradni.
Elhagyott kislány, az maradok.
Bármerre járok csak miértekbe botlok.
Megfullaszt a levegő, de nélküle nem lehet.
Állhatok egy helyben vagy mehetek.
A bánat úgy is mindig utánam ered.
Menekülni nem tudok, megdermeszt!
Igaz az, hogy semmi sem tart örökké,
minden emlék mintha a saját életét élné.
Csak én maradok árván, sír a szem a száj megrebben,
majd holtan hullik a porba, mint ember a koporsóba.
Elbátortalanít az életnek vihara.
Ádáz csatát küzd szívemnek dallama.
Majd lassan fel emészt, darabokra szakít szét,
s összerakni nem lehet, pórral hányja szét a szél.
Nincsen már elég erőm, feledni akarom.
Elvesztem a világba, a fény se látja.
Nem látja még ő se mi van itt bent,
miért harcolok-küzdök napi szinten.
Az a sok zaj és ricsaj, a sok viszály,
szívem mélyén hatalmas árkot váj.
Saját hangom se hallom, nem hogy más mit mondott.
Saját szívem se érzem, nem hogy más érezze az enyémet.